– Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a hazai szakma és a közönség mára téged a disco zene polihisztoraként ismer. Az elmúlt bő két évtizedben sikeres lemezkiadóként, koncertszervezőként, lemezlovasként vagy rádióműsorok házigazdájaként is bizonyítottad a műfaj iránti elkötelezettséged. Így adódik a kérdés, honnét indult ez a szerelem? Hargittay Gábor: – Azért ez erős túlzás! Mármint a polihisztor jelző, a többi talán stimmel :-) Unokatesómmal mindketten „egykék” voltunk, így szinte testvérként nőttünk fel, és gyerekkorunkban különböző paródiákat, életbeli szituációkat adtunk elő, amelyeket én lelkesen kazettára vettem, majd ezeket tematizálva, kézzel egyedi borítót gyártva hozzá „kiadtam”, és családon belül hallgatták a szülők, nagyszülők. Ez csak fokozódott, mert a tanárainkról zenei paródiákat alkottam a gimiben, ezek a felvételek meg ott lettek ismertek, kis körben persze. Ezt csak azért mesélem el, mert talán innen datálható az, hogy én „kiadó” lettem, noha épp ennyire vonzott az operatőr szakma is. Miután a továbbtanulás nem érdekelt, mert már akkor a fejemben volt, hogy mit akarok csinálni, egy élelmiszerboltban dolgoztam egy évig, majd az akkor nagyon népszerű lemezboltokban töltöttem el kb. 3 évet. Itt, és a Petőfi Csarnok piacain vasárnap reggelenként ismertem fel (és meg) azt az igényt, amely kezdetektől jelen volt a ’80-as évek zenei világának hangfelvételeire vonatkozóan a közönség, a vevők részéről. Kívülről ismertem a nemzetközi válogatás albumokat, a kollégáim és az üzletvezetők felismerték ezt az igény részt általam, így az akkor a „lesajnált” és „arra nincs igény” jelzőkkel illetett disco műfaj zenei kiadványai intenzívebben és szélesebb skálán kerültek az üzletekbe, és nagyon jól fogytak, valós igény volt rájuk. Bár a ’90-es években nagyon fiatalon már lett volna módom elindulni ezen a vonalon, kiadókhoz nem mehettem felsőfokú végzettség nélkül, ezért egy nagy kiadónál dolgozó kedves barátnőm segített összehozni az első válogatásalbumomat 2002-ben, a Club 80-at, amely tulajdonképpen az első igazi ’80-as disco válogatás-CD volt a hazai lemezpiacon, maxikkal és ritkaságokkal. Ezt további két kiadói lemez követte 2004-ben, majd 2006-ban valósult meg az első, korábban rég megálmodott összeállításom a Retro Disco Koktél, amely aztán a műfaj és a 2006-os karácsonyi időszak egyik legsikeresebb lemeze lett számos folytatással. Ezt még akkori cégtársammal csináltam, aztán különböző okok miatt szétváltunk, és 2007 márciusában jött a Maxi Disco sorozat első része, később meg olyan hiánypótló lemezek, válogatások, mint a Nagy Olasz Slágeralbum, a ’90-es dance zenéket összesítő Retro Megadance Party, a nagy Noasztalgia Disco lemez és számos előadói album. Ellentmondásos év volt ez, mert bár végre elindulhatott kirobbanó sikerrel az, amit évek óta terveztem, anyum hosszú betegség után akkor halt meg, a saját szervezésű első Fancy koncertem sikerét már nem élhette át velem. Hétköznap a kiadói munkákat intéztem egy személyben az ötlettől a gyártásig, licencen át a reklámozásig, hétvégenként meg ekkor B. Tóth Laci váltótársa voltam az akkori Sztár Fm Klubban, amely később Budapest legnagyobb retró klubja lett, a mostani Remix elődjeként. Innen indult gyakorlatilag minden, ami ma is tart, és persze ennek része volt az általad említett netes rádió alapítás, hazai piacon való jelenlét, közös munkák sokakkal, és persze a nemzetközi kiteljesedés is zenei téren.
– Számtalan világsztárt hoztál már el a hazai közönség legnagyobb örömére. A laikusok számára a sztárok világa sokszor misztikusnak, megközelíthetetlennek tűnik. Rendezvényszervezőként gondolom azért egyszerűbb a helyzeted, de mégis milyen módon lehet ezeket a híres előadókat becserkészni? H.G.: – A kiadói és akkori hétvégi „DJ-munkák” mellett sokadikként adódott, hogy a hazai „közönségemnek”, hiszen nagyjából egy nagy körhöz szóltak a kiadványaim, elhozhatok pár előadót. 2007-ben Fancy budapesti fellépése nagyon jól sikerült, adódott, hogy ha időm engedi, jöhet a folytatás. Ez volt a 2009. október 9-i három előadós 80’s este a PECSA-ban a Bad Boys Blue-val, Fancy-vel – aki akkor járt második alkalommal hazánkban –, illetve a Flirts-ből Linda Jo Rizzo-val, aki a ’80-as években Németországban szóló előadóként is az italo-, eurodisco vonalán volt ismert. Tulajdonképpen ez volt Magyarországon az első több nemzetközi előadós ’80-as disco este, minden hasonló buli csak később jött, és más szervezések által. Sokszor elgondolom, mi lett volna, ha ezt a szeletet akkor időben én „hasítom ki” a piacból, de nem ment volna, főleg azért mert én egyedül dolgozom, immár 18 éve, ehhez apparátus kell, és a kiadványok jobban érdekeltek. Az, hogy sok előadót hoztam, ez szerintem nem igaz, az előbb említett fellépőkön kívül 2014-ben szintén elsőként elhoztam Ken Laszlo-t, majd 10 év elteltével most november 15-én őt és két veterán kollégáját, Miko Missiont és Fred Venturát fogom a magyar közönségnek prezentálni. Ami pedig a misztikusságot illeti, ezek az előadók nagyon közvetlenek, és mivel tudják rég, hogy a zenei vérkeringésben alkotok, könnyebb a kapcsolat létesítés velük, és a viszony is közvetlen. Freddel és Ken Laszlo-val például nem kötöttünk most szerződést, ismernek elég jól már, olasz és németországi bulikon is találkozunk. Merthogy amikor tehetem, kijárok kinti ’80-as zenei eseményekre, és megnézem mindig azokat élőben, akiket tervezek a magyar közönség előtt is bemutatni. Van pár előadó, akiket szerettem volna elhozni, de nagyon gáznak tartottam a műsoraikat, ezért nem hívtam el őket ide. Voltak olyan előadók, akiket csak megrendelésre „hoztam”, nem saját szervezésű eseményekre, de tényleg nem volt sok művész. – Biztos számtalan történeted van az általad Magyarországra csábított előadókkal kapcsolatban, de kik voltak azok, aki különösen a szívedbe lopták magukat? H.G.: – Hát nem kell sokat gondolkoznom: Ken Laszlo közvetlensége és barátságos hozzáállása abszolút kiemelkedő, de Fancy is hasonló volt. Ő is közvetlen, hülyéskedik folyton, a budapesti fellépése után 4 lemezre szerződtem vele, meghívtak Münchenbe, és mehettem volna egy másik úton is, ha a csapatukhoz szerződök, de jó okom volt, hogy nem tettem... A Saragossa, mint banda is nagyon szuper brigád, élőben játszanak, nagyon rutinosak, közvetlenek és kedvesek. Linda Jo Rizzonak például 2012-ben én adtam ki az új időszakbeli albumát a PECSA buli utáni együttműködés során, jó a kapcsolatunk, sajnálta, hogy jövőre nem jöhet hozzám az Arénás bulin való részvétele miatt. A Bad Boys Blue-s John viszont ezen előadók ellenpéldája... De ezt nem részletezem most, majd egyszer. Úgyis tervezek egy könyvet írni a műfajról interjúkkal, talán abban részletezek majd ilyen sztorikat.
– A retro zene reneszánszát éli idehaza és külföldön is. Az éppen aktuális toplistás számok jó része 30-40 évvel ezelőtti slágerek feldolgozása, de idehaza a bulik zenei kínálatában is a nosztalgia az uralkodó. Ráadásul az akkor még meg sem született generációk is kívülről fújják ezeket az örökzöld dalokat. Szerinted mi lehet ennek az oka? H.G.: – Én azt gondolom, hogy az aktuális életünk mindig tükröződik az aktuális zenékben, slágerekben. A ’70-es évek végétől a disco irányzat, legfőképp a lemez és később a CD fizikai sikerei, és potenciális üzleti értékei miatt is elképesztően termékeny volt. Annak is kiadtak egy dalt, aki mondjuk egy gyorsétteremben takarított vagy kasszás volt egy ruhaboltban, vagy ismert valakit. „– Tudsz énekelni?” „–Nem? Nem baj, a stúdióban megoldjuk. Napi 3-4 dalt csinálunk, előadókat keresünk különböző kész anyagokhoz, fellépni sem kell vele, maximum egy-két heti slágerlistát bemutató műsorban (amelyek akkor elképzelhetetlenül népszerűek voltak), csak nézz ki valahogy”. Nagyjából így képzelek egy fikcionált beszélgetést mondjuk 1985-ben egy producer és egy civil, leendő „előadó” között. Vagyis akkoriban annyi zenét termeltek, és minden műfajban, hogy azóta sem volt ilyen, és nem is lesz szerintem. Ehhez kell egy olyan környezet, amely inspiráló, az internet óta nagyanyám (ha élne) szintén tudna dalt alkotni, ha akarna, csak hát azt már a kutya sem hallgatná meg. Van minden, de még sincs semmi igazán kiemelkedő. Ami van, az meg feldolgozások vagy korábban kitalált hangzások alapjaira épül, sok dalnál lehet manapság deja vu-nk :-) Mióta az internet megjelent, és a zene ingyenessé vált – mintha az nem egy költséges, és nagy munka lenne egyébként – van, és elérhető minden tulajdonképpen. Nincs lemezboltok előtti sorban állás, nincs izgalom, hogy vajon jut-e abból az új albumból nekem is, ami ma jön ki, vagy felvehetem-e kazettára anélkül, hogy belebeszélnek-e? Ez szerintem minden generációnál egy nagyon szerethető érzés lenne, és aki ezt a korszakot így vagy úgy, de átélte, szerintem soha nem felejti el. Nagyon kicsi voltam a ’80-as években, de sok mindent utólag pótoltam be, miután megszerettem elsőre az általam később képviselt stílust. Aztán jött a technika meg a „fejlődés” ugye... Én szívesen megálltam volna a ’90-es évek közepénél, ahol legalább ilyen intenzív alkotás folyt, voltak igazi slágerek hónapról-hónapra, és azokból a dalokból sok a mai napig népszerű, de sajnos mindig ugyanazok, noha millió nagyon jó felvétel született, de árnyékban maradt, mert az adott slágerek vagy egy albumról kiadható kislemezek mennyiségek miatt hasonlóan jó felvételek sajnos nem kerültek reflektorfénybe. – Eddig főleg eurodisco, eurodance előadók léptek fel a bulijaidon, most azonban a Retro Disco Show – 40 éves az Italo Disco elnevezésű, november 15-én megrendezésre kerülő estén az olasz tánczene aranykorának sztárjait hozod el. Miért nyitottál erre a stílusra? H.G.: – Főleg azért, mert ezek az előadók azért már eléggé benne vannak a korban, és most van lehetőségem és kedvem, na meg időm is arra, hogy egy szintén egyedülálló bulit összehozzak, hogy három italo disco veterán lépjen fel egy este, Budapesten. Volt COVID, van háború, nagyon zavaros és hülye időket élünk, és ezek az események akkora élményt hoznak sokaknak, hogy igazából nekik, magunknak csinálom. Engem tényleg ez éltet, ez mozgat. Szenvedély. Azt szoktam mondani, ha pénzt akarnék keresni, egészen más fellépőkkel, egész más bulit szerveznék, de ez egyfajta „ajándék” a hazai disco és italo disco rajongóknak, mert más úgysem fogja ezt vagy hasonlót megszervezni.
– Tapasztalataid szerint idehaza mekkora bázisa van az italo disco műfajának? Illetve nemzetközi kitekintésben mennyire népszerű még 40 év után is ez az olasz csizmához köthető zenei szcéna? H.G.: – Az ország lakosságához mérten nagy. Ezt a kiadványaim eladási számaiból is következtettem ki anno. A fő gond az, hogy a mainstream média szereti lenézni, és tudomást sem venni erről az egykor meghatározó és tényleg világi szinten lenyomatokat hagyó műfajról. A nagy rádiók maximum egy You’re A Womanig vagy egy Flames Of Love-ig jutnak jó esetben, az italo disco vonalából semmit nem hallani. Noha az I Like Chopin, a Dolce Vita, a Comanchero, a Boys Boys Boys – hogy csak pár legnagyobbat említsek – szintén innen nőttek ki. Ezt soha nem értettem, hogy miért kell egy európai ízlésű zenei közönségnek nagyrészt amerikai zenei dalokat lenyomni a torkán, és most nyilván nem a legnagyobb előadók világslágereire gondolok. Ma, ahogy a világ tényleg számos táján, itthon is az internet megjelenése, és a netes rádiók népszerűbbé válása óta kis „műhelyek” önerőből tartanak fent pár száz fős hallgatottságú netes rádiókat, hogy ezt a műfajt életben tartsák, színességét és sokrétűségét bemutassák. 40 év után is él mindez, de inkább a fanatikusok körében. A novemberi bulin is nagyjából rájuk számítok, mint közönség. – Kik és milyen repertoárral lépnek fel a Retro Disco Show – 40 éves az Italo Disco bulin? Gondolom lesz néhány meglepetés is a közönség számára... H.G.: – Egy ilyen buli olyan, mint egy válogatáslemez. Legalábbis az én receptem szerint. Mindig van rajta kommersz sláger, adott esetben extra verzióban, ritkaság is megfelelő arányban, és olyan is, amely máshol nem szerepelt. Ez a recept működhet a fellépések esetén is, ilyen több előadós bulikon. Ken Laszlo neve már jóval ismertebb nálunk is, ezért adta magát, hogy nemcsak a személye miatt, de ő legyen az egyik fellépő mindenképp. Ő hozza a szokásos slágereit, nála nehéz kérni olyasmit, mint anno Fancy-nél 2007-ben, hogy előadjon olyan dalt, amit addig és azóta sem. Fred Ventura, Ken jó barátja is elsőként lép most fel Magyarországon, nagyon sok italo disco kedvelő szereti a dalait. Ő is a legsikeresebb dalaiból és egy-két újabb felvételéből ad majd elő. Miko Mission, akit én az egyik legnagyobbnak tartok az italo vonalon meg azért jön, mert több fellépést láttam tőle, és korához képest nagyon jó formában van, és van egy olyan kisugárzása és életkedve, amely a dalaival párosulva biztosan nálunk is mély nyomokat hagy majd. Nagyon jó fejek voltak Angelával, a párjával, aki a vokálosa a fellépésein, mert rám bízták az általuk előadandó dalaik listáját. Én meg természetesen megtisztelő feladatnak éreztem, és végre egy olyan pontját a bulinak, amely nem a szokásos és rendkívül sokrétű szervezéshez kapcsolódik. Hét dalt adnak majd elő, mindegyik ütős lesz!
– Amennyiben sikeres lesz a buli, gondolkozol majd a folytatásban? H.G.: – Őszinte leszek, ahogy általában. Nem biztos, hogy ez egy jó ötlet volt, mert az italo disco azért egy elég réteg vonal, de annyi más előadós esemény van évről-évre itthon, gondoltam csinálok megint valami egyedit, amit más a hazai piacon nem. Én soha nem másolok senkit (engem vagy ötleteimet azonban már nagyon sokszor koppintották a fantáziátlanok), mindig saját ötletekkel dolgozom, így jött ez is. Ez inkább klubkoncert lesz a műfaj kedvelőinek, de ez is a cél alapvetően. Én nem vagyok híve az arénás steril és kicsit egyhangú, szürke buliknak, ahol jobb esetben egy porszemet látni a színpadon, közvetlenség vagy közösségibb érzés nélkül. Az én eddigi bulijaim mindig mások voltak a megszokotthoz képest, ahogy ha diszkózom: nem vagyok képes mixelni, de egyfajta hangulatot teremteni pár száz eddigi buli után talán igen. És ezt értékelik azok, akik ott vannak, mert érzik, hogy nekik csinálom, nem a nárcisztikus vonalaimat akarom ráerőltetni a közönségre, ahogy sokan teszik. – A hazai lemezgyűjtők szerintem aranyba foglalják a nevedet, hiszen rengeteg olyan előadó zenéit adtad ki, amik korábban beszerezhetetlenek voltak idehaza, de sokszor egész Európában is. Milyen terveid vannak ezen a téren? H.G.: – Na tessék! Képekben gondolkozva egyből egy lemezborító jutott eszembe: Fancy – Gold válogatása 1988-ból, amelynek borítóján a Fancy név egy aranytömbbe volt gravírozva. Na, ennyit arról, hogy nem a kiadói tevékenység a fő irányvonalam :-) Egyébként most pont 18 év után egy olyan év vége jön, hogy nincs kiadott zenei újdonságom. Pont a minap írt rám két gyűjtő, hogy mit tervezek idén kiadni? Az a helyzet, hogy most a bulira fókuszáltam, vagyis semmi lemezt nem alkottam. Tervek vannak, de elárulom: kicsit változtatni szeretnék a jövőben, elvégre a kiadói munka nagy része már olyan terület, ami nem a kreativitásról szól. Terjesztőkkel való harc a számlák kifizetéséről, szállítási gondok, licenc nehézségek, mióta mindenki bakelit lemez kiadó vagy árus lett... nem ragozom. Örülök, hogy az internet korában van végre egy fizikai formátum, ami sikeres, de ilyenkor megjelennek a keselyűk is, akik eddig egész mást csináltak, de a haszon reményében most ők is kiadók lesznek... Jajh! A piac nem növekszik annyival, amekkora a kiadványok újdonság kínálata. Mióta a multik megneszelték ezt a 10 éve még kis kiadók által vitt piaci rést, azóta nincs már az az izgalom vagy érdekesség, hogy valami vinylen kijött. A CD meg sajnos tényleg háttérbe szorult, az a kis igény azért van rá, mert aki eddig CD-zett, azokból nem mindenki vált a vinylre, csak mert divat, és azért a CD-gyűjtők gyarapítanák a polcukon lévő gyűjteményt, ha kijön valami jó. De ez meg olyan kis példányszám esetén, ami ma eladható, tényleg nem éri meg.
– Végezetül egy technikai kérdés: akinek november 15-ére nincs még programja, és úgy döntött, hogy szeretne eljönni a Retro Disco Show – 40 éves az Italo Disco buliba, hol vásárolhatja meg a belépőjegyét? H.G.: – Mindenekelőtt azt mondanám, hogy ez egy olyan alkalom lesz, amely talán egyedi, és nem megismételhető. Nem hiszem, hogy Magyarországon csinálok még hasonló bulikat, így érdemes meggondolni, hogy egy vendéglői vacsora árát feláldozza-e valaki arra, hogy életre szóló élménnyel gazdagodjon-e... Úgy állítottam össze ezt a bulit, hogy ha én meglátnám a hirdetését, ezerrel verne a szívem, és biztosan elmennék rá! :-) Jegyeket a tixa.hu rendszerében lehet megvenni: www.tixa.hu/retrodiscoshow link alatt, illetve az esemény részletei is ott láthatóak, de valódi fizikai belépőjegy vehető a www.retrobulik.hu oldalon is, ahol van egy kis ismertető az eddigi bulijaimról. Ott a belépőket november 10-éig, díjmentes kiküldéssel postázzuk. Aki meg utolsó pillanatban döntene, az a helyszínen is kap jegyet most is, és a buli napján is.
